Az alkohol nem válasz, de legalább elfelejted a kérdést.
~
Ahogy ott feküdtem, tehetetlenül és komoran, egy dolog tudott az eszembe jutni.
- Mit keresek én itt? - Suttogtam a levegőbe, tenyeremmel végigsimítottam arcomon. Megcsapott a lovarda illata. Mostanában sokat keltem fel itt, de sosem tudtam, hogy kerülök ide. Éreztem az alkoholt még a számban, lassacskán elfogott a hányinger. Felültem óvatosan az ágyamban, ami persze az emeleten van, a lovarda padlásán. Hallottam, ahogy odalent Annarose ropogtatott valamit.
- Ezek szerint még meg is etettem? - Igaz, hogy annak ellenére, már nem itt laktam, de dolgozni ugyanúgy dolgoztak itt. Viszont, nem hittem hogy éjszaka bárki is bejárna ide, csak azért, hogy ellássa az állatokat. Hacsaknem a bátyám - akivel a szüleink halála óta nem beszéltem - járt itt. De talán akkor még itt lenne.
Erősen fogva a korlátot elindultam le a csigalépcsőn - oh, mintha ezt nekem találták volna ma ki -, a hajnali Nap már szokásosan bevilágított a fák között. Imádom.
- Lássuk csak... Este megint eszembe jutottak, szóval elmentem az egyik kocsmába... Aztán... - Nagyot sóhajtva fordultam be a konyhaajtóhoz. - Már majdnem fél éve annak - Belépve a helységbe szemben a kis asztalnál valaki újságot olvasott, de nem láttam az arcát. Egy pillanatra ledermedtem, de mire megszólíthattam volna, megtette helyettem.
- Hangosan sírtál és nevettél. Egyszerre. Meghánytattalak és lefektettelek a régi ágyadba - Egy mély, mégis lágyan csengő hang szólalt meg, amitől egészen a tarkómig feláll a szőr a hátamon. Beszéde kifejezéstelennek érződött, mintha csak egy szöveget olvasna fel. Nem válaszoltam semmit. Nincsen mondanivalóm neki, amúgy is már másfél éve nem beszéltünk, ne most játssza nekem a hőst. - Na mi van? Elvitte a ló a nyelved? Még hozzá is bementél, majdnem vele aludtál. Szerencsétlen, aggódott érted. Tudod, láttam a szemeib...
- Befogtad? - Kérdeztem, de továbbra sem létesítettem vele szemkontaktust. Ugyanazzal az unott, közömbös hanggal kérdeztem, figyelve arra, semmi érzelmet ne áruljak el. A hűtőhöz léptem és kinyitottam.
- Semmit sem változtál. Tudod azért, remélem a leveleimet megkaptad! - A miket? 21. század, uram atyám. Levi mindig is egy kőkorban ragadt megszállott volt, de ez kezd egyre súlyosabbá válni. Be akartam volna szólni valamit, hogy "Nem járnak felém postagalambok", vagy "Még hogy én! Ugyanolyan nyomi vagy, mint régen!", de végül is ezt nem tettem. Nem kicsik voltunk már, és nem éppen viccelős kedvemben keltem. Fél éve nem beszéltem senkivel, csak a főnökömmel, és a vendégekkel. Persze ezek sosem mentek át olyan mély, komoly beszélgetésbe, szóval ezeket nem is vettem annak. - De tudod - Folytatta, én meg összeszorítottam a szemem, és kivettem egy pudingot a hűtőből. - Elég sok mindent mondtál az éjjel. Kicsit tényleg sajnáltalak - Valahogy komolyabb hangra csapott át, felnézett az újságjából, egyenesen rám. Éreztem a hátamon a tekintetét.
- Nem kértelek rá, szóval ne tedd - Becsaptam a hűtőajtót, nem néztem a bátyámra. Elővettem a fiókból egy kanalat, és sietve kimentem a konyhából. Nem szólt utánam, de nem is vágytam rá.
Jobbra mentem tovább, egyenesen Annarose bokszához. Az öreglány engem nézett, azokkal a nagy, gyönyörű szemeivel.
- Ne haragudj rám - Léptem oda hozzá, szinte suttogtam a szavaimat. - Nem emlékszem, mi történt, de kérlek bocsásd meg nekem... - Felemeltem kezemet, és az orrára fektettem. Fekete szőrén a kis, szabálytalan virágjegy aranyosan ékesítette a homlokát. Ezért is lett a neve Rose. Azaz rózsa. Magam sem tudom hogyan, de könnyek kezdtek patakzani a szememből. Nem vagyok egy nagyvilágban sírós fajta, ha rám is tör, egyedül, egymagamban teszem. De ahogy ott álltam, és azokba az intelligens szemekbe néztem, mintha a lelkembe láttak volna. Nem szeretem, ha valaki megtalálja azt a sötét gomolyagfelhőt ott bent. De Annarose megtalálta, és mégis olyan békésen állt előttem, mintha csak az anyja volnék. Felemelte fejét, és kiengedett hajamat kezdte csipkedni. Azt hiszem, fel akart vidítani, de ettől csak még jobban folytak a könnyeim. Aztán elejtettem a pudingot, a kanállal együtt. Kezeket éreztem a derekamon, melyek hátulról érkeztek, majd valaki teljes felsőtestével hozzám simult. Állát a nyakamba fúrta, éreztem a könnyeit. Nem fért kétség ahhoz, ki ő.
- Mi a...! - El akartam lökni magamtól, de erősen megszorított, és beszélni kezdett.
- Nem tudom mi van veled, mi történt azalatt a másfél év alatt! Nem tudom, de tegnap szörnyű dolgokat mondtál. és féltél valakitől! Tudom, hogy elbasztam, és már nem lehet ezt megjavítani, de fáj téged így látni. Mindig is a bátyád akartam lenni, az, aki megvéd mindentől, de elbasztam! - A végén már csak suttogta a szavakat, és végig remegett a hangja a sírás elfojtásától. Ledermedtem. Nagyon régen nem kaptam ilyen szavakat, és nem tőle számítottam ezekre. Igazából senkitől sem vártam ilyenre. Remegve nyúltam a kezeihez, amik ugyanígy öleltek engem. - De már itt vagy... - Motyogta, egészen közel a fülemhez, magam is beleborzongtam. Erőnek erejével kellett lefeszítenem a kezeit magamról.
- Ez nem egy romantikus anime, vagy valami szaros manga! - Erősen megpofoztam, sikerült visszatartanom a sírást. - Nem... Nem most kellett volna rájönnöd, hogy szükségem volt rád! Mikor anyáék itt hagytak minket, csak a bátyámra számíthattam! De te elfordultál, azzal vádoltál, hogy a haláluk az én hibám! Undorító, amit most művelsz. - Azzal elrohantam, vissza fel, a padlásra, hogy megnézzem, hoztam-e magammal éjszaka valamit. Csak a táskámat találtam, az éjjeliszekrényen. Felkaptam, és elindultam le a lépcsőn. Levi az utamat állta.
- Mit akarsz, mégis mit tegyek? - Kérdezte dühösen. Most először néztem rá. Szőkés haja egészen megnőtt, amit mindig is utáltam, mert emiatt nem hitték, hogy testvérek vagyunk. Ma már örülök, hogy más a hajszínünk. Egy fehér inget viselt, a hózentróger természetesen össze-vissza megcsavarodva állt rajta. Mint mindig. Barna szemei félőn méregettek, kezeit úgy tartotta, mintha egy állatot nyugtatna.
- Te semmit sem változtál - Szembe akartam köpni, de végül csak a lába előtt landolt. Kikerültem, próbáltam erősen meglökni, hogy elveszítse az egyensúlyát, és magára keljen figyelnie. Azt hiszem, sikerrel jártam, mert egész könnyen elmentem mellette. Mikor leértem a lépcsőn, rohanni kezdtem, ahogy a lábam bírta, ki a lovardából, végig a macskaköves úton, le a hegyről, el a farmról. És ő nem jött utánam.
Erősen fogva a korlátot elindultam le a csigalépcsőn - oh, mintha ezt nekem találták volna ma ki -, a hajnali Nap már szokásosan bevilágított a fák között. Imádom.
- Lássuk csak... Este megint eszembe jutottak, szóval elmentem az egyik kocsmába... Aztán... - Nagyot sóhajtva fordultam be a konyhaajtóhoz. - Már majdnem fél éve annak - Belépve a helységbe szemben a kis asztalnál valaki újságot olvasott, de nem láttam az arcát. Egy pillanatra ledermedtem, de mire megszólíthattam volna, megtette helyettem.
- Hangosan sírtál és nevettél. Egyszerre. Meghánytattalak és lefektettelek a régi ágyadba - Egy mély, mégis lágyan csengő hang szólalt meg, amitől egészen a tarkómig feláll a szőr a hátamon. Beszéde kifejezéstelennek érződött, mintha csak egy szöveget olvasna fel. Nem válaszoltam semmit. Nincsen mondanivalóm neki, amúgy is már másfél éve nem beszéltünk, ne most játssza nekem a hőst. - Na mi van? Elvitte a ló a nyelved? Még hozzá is bementél, majdnem vele aludtál. Szerencsétlen, aggódott érted. Tudod, láttam a szemeib...
- Befogtad? - Kérdeztem, de továbbra sem létesítettem vele szemkontaktust. Ugyanazzal az unott, közömbös hanggal kérdeztem, figyelve arra, semmi érzelmet ne áruljak el. A hűtőhöz léptem és kinyitottam.
- Semmit sem változtál. Tudod azért, remélem a leveleimet megkaptad! - A miket? 21. század, uram atyám. Levi mindig is egy kőkorban ragadt megszállott volt, de ez kezd egyre súlyosabbá válni. Be akartam volna szólni valamit, hogy "Nem járnak felém postagalambok", vagy "Még hogy én! Ugyanolyan nyomi vagy, mint régen!", de végül is ezt nem tettem. Nem kicsik voltunk már, és nem éppen viccelős kedvemben keltem. Fél éve nem beszéltem senkivel, csak a főnökömmel, és a vendégekkel. Persze ezek sosem mentek át olyan mély, komoly beszélgetésbe, szóval ezeket nem is vettem annak. - De tudod - Folytatta, én meg összeszorítottam a szemem, és kivettem egy pudingot a hűtőből. - Elég sok mindent mondtál az éjjel. Kicsit tényleg sajnáltalak - Valahogy komolyabb hangra csapott át, felnézett az újságjából, egyenesen rám. Éreztem a hátamon a tekintetét.
- Nem kértelek rá, szóval ne tedd - Becsaptam a hűtőajtót, nem néztem a bátyámra. Elővettem a fiókból egy kanalat, és sietve kimentem a konyhából. Nem szólt utánam, de nem is vágytam rá.
Jobbra mentem tovább, egyenesen Annarose bokszához. Az öreglány engem nézett, azokkal a nagy, gyönyörű szemeivel.
- Ne haragudj rám - Léptem oda hozzá, szinte suttogtam a szavaimat. - Nem emlékszem, mi történt, de kérlek bocsásd meg nekem... - Felemeltem kezemet, és az orrára fektettem. Fekete szőrén a kis, szabálytalan virágjegy aranyosan ékesítette a homlokát. Ezért is lett a neve Rose. Azaz rózsa. Magam sem tudom hogyan, de könnyek kezdtek patakzani a szememből. Nem vagyok egy nagyvilágban sírós fajta, ha rám is tör, egyedül, egymagamban teszem. De ahogy ott álltam, és azokba az intelligens szemekbe néztem, mintha a lelkembe láttak volna. Nem szeretem, ha valaki megtalálja azt a sötét gomolyagfelhőt ott bent. De Annarose megtalálta, és mégis olyan békésen állt előttem, mintha csak az anyja volnék. Felemelte fejét, és kiengedett hajamat kezdte csipkedni. Azt hiszem, fel akart vidítani, de ettől csak még jobban folytak a könnyeim. Aztán elejtettem a pudingot, a kanállal együtt. Kezeket éreztem a derekamon, melyek hátulról érkeztek, majd valaki teljes felsőtestével hozzám simult. Állát a nyakamba fúrta, éreztem a könnyeit. Nem fért kétség ahhoz, ki ő.
- Mi a...! - El akartam lökni magamtól, de erősen megszorított, és beszélni kezdett.
- Nem tudom mi van veled, mi történt azalatt a másfél év alatt! Nem tudom, de tegnap szörnyű dolgokat mondtál. és féltél valakitől! Tudom, hogy elbasztam, és már nem lehet ezt megjavítani, de fáj téged így látni. Mindig is a bátyád akartam lenni, az, aki megvéd mindentől, de elbasztam! - A végén már csak suttogta a szavakat, és végig remegett a hangja a sírás elfojtásától. Ledermedtem. Nagyon régen nem kaptam ilyen szavakat, és nem tőle számítottam ezekre. Igazából senkitől sem vártam ilyenre. Remegve nyúltam a kezeihez, amik ugyanígy öleltek engem. - De már itt vagy... - Motyogta, egészen közel a fülemhez, magam is beleborzongtam. Erőnek erejével kellett lefeszítenem a kezeit magamról.
- Ez nem egy romantikus anime, vagy valami szaros manga! - Erősen megpofoztam, sikerült visszatartanom a sírást. - Nem... Nem most kellett volna rájönnöd, hogy szükségem volt rád! Mikor anyáék itt hagytak minket, csak a bátyámra számíthattam! De te elfordultál, azzal vádoltál, hogy a haláluk az én hibám! Undorító, amit most művelsz. - Azzal elrohantam, vissza fel, a padlásra, hogy megnézzem, hoztam-e magammal éjszaka valamit. Csak a táskámat találtam, az éjjeliszekrényen. Felkaptam, és elindultam le a lépcsőn. Levi az utamat állta.
- Mit akarsz, mégis mit tegyek? - Kérdezte dühösen. Most először néztem rá. Szőkés haja egészen megnőtt, amit mindig is utáltam, mert emiatt nem hitték, hogy testvérek vagyunk. Ma már örülök, hogy más a hajszínünk. Egy fehér inget viselt, a hózentróger természetesen össze-vissza megcsavarodva állt rajta. Mint mindig. Barna szemei félőn méregettek, kezeit úgy tartotta, mintha egy állatot nyugtatna.
- Te semmit sem változtál - Szembe akartam köpni, de végül csak a lába előtt landolt. Kikerültem, próbáltam erősen meglökni, hogy elveszítse az egyensúlyát, és magára keljen figyelnie. Azt hiszem, sikerrel jártam, mert egész könnyen elmentem mellette. Mikor leértem a lépcsőn, rohanni kezdtem, ahogy a lábam bírta, ki a lovardából, végig a macskaköves úton, le a hegyről, el a farmról. És ő nem jött utánam.
💠💠💠
Nem tudom, mi a rosszabb, az, hogy beszéltem a bátyámmal, vagy az, hogy látott részegen. Talán egyik a másik után, de a lényeg az, hogy borzalmas. Végre kiépítettem egy áttörhetetlen falat, és ő elkezdi ütni, hátha leomlik. Nem mondom, hogy nem esett jól... De meglepett. Abban a tudatban éltem eddig, hogy teljes szívéből gyűlöl. De, lehet, hogy...
- Mindvégig aggódott értem? - Bukott ki belőlem, de végül kinevettem kínomban magamat. Nem is tudom, mióta ülhettem az alatt a nagy fa alatt, de nem festhettem túl fényesen. Kócos haj, alkohol és hányás szag, sáros ruha. De addig nem érdekelt, amíg nem láttak az emberek. Majd este megyek haza, sötétben, addig már csak négy óra. Igen, elég régóta ülhettem már ott.
Talán egy kicsit durván beszéltem vele. Levi nem szokott sírni, sőt, még életemben nem láttam őt ilyen állapotban. Vajon mi történt az éjszaka, ami így felzaklatta? Minden esetre tényleg bunkón viselkedtem, főleg, hogy most lehet, tényleg csak jót akart.
- Minden rendben, kisasszony? - Egy idős férfi nézett le rám, de a fene sem tudja, mit keresett ott, az erdő közepén.
- Persze - Magamra erőltettem egy mosolyt, majd megpróbáltam felállni, sikertelenül. Kissé megszédültem, és nekidőltem a fának, ami tövében eddig ültem. Az idegen reflex szerűen kapott utánam, és megfogta a vállam.
- Mi történt magával? - Hangjában enyhe aggodalom csengett, szemei szikrát szórtak. Biztos nem bírja, ha egy nő iszik.
- Semmi, zűrös éjszakám volt. Ennyi - Ismét csak mosolyogtam, sokkal szélesebben, mint az előbb.
- Merre igyekszik?
- Arra... - Mutattam az utat, át a fákon, valahova a város irányába. A kis települést, ahol felnőttem, egy erdő vette körül, pont mint azokban az elvarázsolt mesékben, amiket kicsiként annyira szerettem. Ahogy viszont felnőttem, eléggé megutáltam azt a helyet, ahol éltem, pontosan ezért költöztem az erdőn túli nagyvárosba, ami, bár nem volt tőlünk soha túlzottan messze, mégis elválasztva maradt a farengeteg miatt.
- Remek, ugyanis én is arra tartok! - Vállán megemelte a fegyverét, amitől egy pillanatra görcsbe állt a gyomrom. Nem tudom, talán, mert egy idegen előttem állt fegyverrel, de szerintem valószínűbb, hogy az emlékek miatt. - Jöjjön, elkísérem egy darabon - Most vettem csak észre a terepmintát a ruházatán, és a nagy batyut, ami a fegyver mellett pihent a hátán. Biztosan vadász; ezen a környéken van egy pár. Nem is értem, erre korábban miért nem gondoltam.
- Jó - Igazából nem akartam belemenni, egyáltalán. De mindig is volt számomra egy réteg az időseknél, akiket első pillantásra kedveltem. De nem az ősz hajtól, a ráncoktól, a botoktól. Nem a sajnálatom miatt, mert soha nem sajnálok senkit. Egyszerűen megvan az a kisugárzásuk, ami csak úgy vonz.
- Meséljen, mit takar az a "zűrös éjszaka"? - Utóbbi két szónál macskakörmöket alakított ujjaival, és próbálta elkapni a tekintetemet.
- Semmi, csak a tipikus buli. Hétvége van - Feleltem, de kerültem a tekintetét. Mégis mi a frászt akar? Talán pedofil?
- Kisasszony, szerda van. Szeptember 12, délután három óra - A férfi hangja hirtelen sokkal nyugtalanabb lett, amit nem tudtam mire vélni.
Szeptember 12. Levi születésnapjáig 5 nap van hátra.
Minden évben küldtem neki hoztam neki ajándékot, de csak a postaládába dobtam. Sosem reagált rá, sem telefonon, sem az interneten, sem személyesen... Sehogy.
Kínosan nevettem. Nem tudtam mit felelni.
- Bántották magát?
- Dehogyis! - Feleltem azonnal, szinte túl gyorsan, ami talán fel is tűnt neki. Pedig igazat beszéltem. - Mondja, mi a neve?
- Zsolt vagyok - Mosolygott rám, és bal kezével megfogta a vállam. - Mesélj, miben tudok segíteni!
Percekig tartott, mire megszólaltam. Csak álltunk ott, egymással szemben, és az apámat kerestem a szemeiben. Rég nem beszéltem senkivel. És őszintén, az első, akinek igazán sírni szeretnék, itt és most... az a bátyám...
- Semmi, uram, kérem ne kérdezősködjön. Csak összevesztem a testvéremmel. Esküszöm - Azzal elindultam, az sem érdekelt, hogy jön, vagy sem. Jótét lélek, de túlságosan is az.
Levi, annyira hiányzol...
- Mindvégig aggódott értem? - Bukott ki belőlem, de végül kinevettem kínomban magamat. Nem is tudom, mióta ülhettem az alatt a nagy fa alatt, de nem festhettem túl fényesen. Kócos haj, alkohol és hányás szag, sáros ruha. De addig nem érdekelt, amíg nem láttak az emberek. Majd este megyek haza, sötétben, addig már csak négy óra. Igen, elég régóta ülhettem már ott.
Talán egy kicsit durván beszéltem vele. Levi nem szokott sírni, sőt, még életemben nem láttam őt ilyen állapotban. Vajon mi történt az éjszaka, ami így felzaklatta? Minden esetre tényleg bunkón viselkedtem, főleg, hogy most lehet, tényleg csak jót akart.
- Minden rendben, kisasszony? - Egy idős férfi nézett le rám, de a fene sem tudja, mit keresett ott, az erdő közepén.
- Persze - Magamra erőltettem egy mosolyt, majd megpróbáltam felállni, sikertelenül. Kissé megszédültem, és nekidőltem a fának, ami tövében eddig ültem. Az idegen reflex szerűen kapott utánam, és megfogta a vállam.
- Mi történt magával? - Hangjában enyhe aggodalom csengett, szemei szikrát szórtak. Biztos nem bírja, ha egy nő iszik.
- Semmi, zűrös éjszakám volt. Ennyi - Ismét csak mosolyogtam, sokkal szélesebben, mint az előbb.
- Merre igyekszik?
- Arra... - Mutattam az utat, át a fákon, valahova a város irányába. A kis települést, ahol felnőttem, egy erdő vette körül, pont mint azokban az elvarázsolt mesékben, amiket kicsiként annyira szerettem. Ahogy viszont felnőttem, eléggé megutáltam azt a helyet, ahol éltem, pontosan ezért költöztem az erdőn túli nagyvárosba, ami, bár nem volt tőlünk soha túlzottan messze, mégis elválasztva maradt a farengeteg miatt.
- Remek, ugyanis én is arra tartok! - Vállán megemelte a fegyverét, amitől egy pillanatra görcsbe állt a gyomrom. Nem tudom, talán, mert egy idegen előttem állt fegyverrel, de szerintem valószínűbb, hogy az emlékek miatt. - Jöjjön, elkísérem egy darabon - Most vettem csak észre a terepmintát a ruházatán, és a nagy batyut, ami a fegyver mellett pihent a hátán. Biztosan vadász; ezen a környéken van egy pár. Nem is értem, erre korábban miért nem gondoltam.
- Jó - Igazából nem akartam belemenni, egyáltalán. De mindig is volt számomra egy réteg az időseknél, akiket első pillantásra kedveltem. De nem az ősz hajtól, a ráncoktól, a botoktól. Nem a sajnálatom miatt, mert soha nem sajnálok senkit. Egyszerűen megvan az a kisugárzásuk, ami csak úgy vonz.
- Meséljen, mit takar az a "zűrös éjszaka"? - Utóbbi két szónál macskakörmöket alakított ujjaival, és próbálta elkapni a tekintetemet.
- Semmi, csak a tipikus buli. Hétvége van - Feleltem, de kerültem a tekintetét. Mégis mi a frászt akar? Talán pedofil?
- Kisasszony, szerda van. Szeptember 12, délután három óra - A férfi hangja hirtelen sokkal nyugtalanabb lett, amit nem tudtam mire vélni.
Szeptember 12. Levi születésnapjáig 5 nap van hátra.
Minden évben küldtem neki hoztam neki ajándékot, de csak a postaládába dobtam. Sosem reagált rá, sem telefonon, sem az interneten, sem személyesen... Sehogy.
Kínosan nevettem. Nem tudtam mit felelni.
- Bántották magát?
- Dehogyis! - Feleltem azonnal, szinte túl gyorsan, ami talán fel is tűnt neki. Pedig igazat beszéltem. - Mondja, mi a neve?
- Zsolt vagyok - Mosolygott rám, és bal kezével megfogta a vállam. - Mesélj, miben tudok segíteni!
Percekig tartott, mire megszólaltam. Csak álltunk ott, egymással szemben, és az apámat kerestem a szemeiben. Rég nem beszéltem senkivel. És őszintén, az első, akinek igazán sírni szeretnék, itt és most... az a bátyám...
- Semmi, uram, kérem ne kérdezősködjön. Csak összevesztem a testvéremmel. Esküszöm - Azzal elindultam, az sem érdekelt, hogy jön, vagy sem. Jótét lélek, de túlságosan is az.
Levi, annyira hiányzol...
💠💠💠
Otthon az első dolgom természetes a fürdés volt. Ruháimat a földre dobtam, hajamat kiengedtem, hosszú, barna fürtjeim kócosan és csutakosan tapadtak fejbőrömre.
- Mint aki a börtönből menekült - Fintorogva méregettem magamat a tükörbe. - Nem is. A diliházból.
Beléptem a zuhanyzóba, a forró víz bizsergette bőrömet, és az a szörnyű fejfájás is lassan enyhülni kezdett. Az a pasas végül nem kérdezett többet, csak igyekezett jobb kedvre deríteni. Vicceket mesélt, és történeteket amik vadászat alatt előfordultak vele. Bár nem vidítottak fel, de jól esett, hogy próbálkozott.
Olyan profi fejmasszázst adtam magamnak egy kis samponnal dúsítva, hogy azt hittem, menten elalélok. Eléggé zavart már, hogy koszos vagyok. A tusfürdő illatát magába szívta a bőröm, és még sokkal fürdés után is éreztem magamon. Törülközőbe csavartam a hajamat, és egy kék, macis hálóingbe bújtam. Az ablakokat kinyitottam a lakásban, és indítottam egy mosást, az összepiszkított ruháimmal. Na meg, förtelmesen szégyelltem magamat, amiért kicsit sem nőiesen -megint- berúgtam. Sietve főztem egy kávét, kétszer le is forráztam magamat, de valahogy sikeresen bekerültem a kanapémba, törökülésben egy könyvvel a kezemben. Bekapcsoltam mellé a tévét is, mert nem bírom a csendet, egyszerűen ennyi egyedülléttel beleőrülnék. Pont híradó ment, és egy brutális gyilkosságot magyarázott a nő. Majd felvázolta ugyanazt a szituációt, amit egyszer én magam éltem át. meredten bámultam a képkockát ezreit, és egyre-egyre feltörekvő sírásomat próbáltam elnyomni. Becsaptam a könyvemet, és kikapcsoltam a tévét. Könyökömet térdemre tettem, és ráhajtottam a fejemet. Néztem a földet. A fehér, szőrös szőnyeget, az üveges kávézóasztalt, rajta a csekkekkel, újságokkal, virággal és a kávémmal. Néztem a várost, az ablakon kívül. Mindent látni lehetett, hiszen nagy, teljes falas ablakokkal felszerelt előszobát vettem, egyszerűen megőrültem érte. Próbáltam keresni valamit a helységben, amivel leköthetném magamat, de sikertelenül. Egyre jobban sírtam és zokogtam, mígnem olyan csecsemős zokogásban törtem ki, nyüszítettem és prüszköltem, nem mutattam valami szép látványt. Csepegett az orrom is, reszkettem és sajgott a torkom. Remegve nyúltam a bögrémért, és a még forró kávé felmelegítette az ujjaimat a kerámián keresztül, végigfutott a két kezemen, és ettől felállt a szőr a hátamon.
Csöngettek.
Annyira megijedtem, hogy elejtettem a bögrét, ami, bár nem törött össze, kiömlött az egész a földön.
- A jó büdös retkes...! - Elfojtottam minden indulatomat, beszélni is alig bírtam a sírástól. - Szedd össze magad! Mégis ki csöngethet? A postás? Áh, dehogyis. A portás? - Motyogtam elfojtott, vékony hangon. Megtöröltem szememet kék ingem ujjába, és igyekeztem egy átlagos fejet magamra ölteni. Ekkor újra csengettek. - Megyek már! - Haragosan összehúztam a szemöldökömet, amit nem igazán sikerült ezután eltüntetnem arcomról. Ennyit a kedvességről.
Kinyitottam az ajtót, és egy megtépázott fiú állt előttem, rettegő szemekkel, lihegve a futástól. Amikor meglátta az arcomat, mert ezek szerint nem sikerült eltüntetnem a sírás nyomait, még rémültebb arcot vágott.
- Mit keresel itt, Levi?!
Olyan profi fejmasszázst adtam magamnak egy kis samponnal dúsítva, hogy azt hittem, menten elalélok. Eléggé zavart már, hogy koszos vagyok. A tusfürdő illatát magába szívta a bőröm, és még sokkal fürdés után is éreztem magamon. Törülközőbe csavartam a hajamat, és egy kék, macis hálóingbe bújtam. Az ablakokat kinyitottam a lakásban, és indítottam egy mosást, az összepiszkított ruháimmal. Na meg, förtelmesen szégyelltem magamat, amiért kicsit sem nőiesen -megint- berúgtam. Sietve főztem egy kávét, kétszer le is forráztam magamat, de valahogy sikeresen bekerültem a kanapémba, törökülésben egy könyvvel a kezemben. Bekapcsoltam mellé a tévét is, mert nem bírom a csendet, egyszerűen ennyi egyedülléttel beleőrülnék. Pont híradó ment, és egy brutális gyilkosságot magyarázott a nő. Majd felvázolta ugyanazt a szituációt, amit egyszer én magam éltem át. meredten bámultam a képkockát ezreit, és egyre-egyre feltörekvő sírásomat próbáltam elnyomni. Becsaptam a könyvemet, és kikapcsoltam a tévét. Könyökömet térdemre tettem, és ráhajtottam a fejemet. Néztem a földet. A fehér, szőrös szőnyeget, az üveges kávézóasztalt, rajta a csekkekkel, újságokkal, virággal és a kávémmal. Néztem a várost, az ablakon kívül. Mindent látni lehetett, hiszen nagy, teljes falas ablakokkal felszerelt előszobát vettem, egyszerűen megőrültem érte. Próbáltam keresni valamit a helységben, amivel leköthetném magamat, de sikertelenül. Egyre jobban sírtam és zokogtam, mígnem olyan csecsemős zokogásban törtem ki, nyüszítettem és prüszköltem, nem mutattam valami szép látványt. Csepegett az orrom is, reszkettem és sajgott a torkom. Remegve nyúltam a bögrémért, és a még forró kávé felmelegítette az ujjaimat a kerámián keresztül, végigfutott a két kezemen, és ettől felállt a szőr a hátamon.
Csöngettek.
Annyira megijedtem, hogy elejtettem a bögrét, ami, bár nem törött össze, kiömlött az egész a földön.
- A jó büdös retkes...! - Elfojtottam minden indulatomat, beszélni is alig bírtam a sírástól. - Szedd össze magad! Mégis ki csöngethet? A postás? Áh, dehogyis. A portás? - Motyogtam elfojtott, vékony hangon. Megtöröltem szememet kék ingem ujjába, és igyekeztem egy átlagos fejet magamra ölteni. Ekkor újra csengettek. - Megyek már! - Haragosan összehúztam a szemöldökömet, amit nem igazán sikerült ezután eltüntetnem arcomról. Ennyit a kedvességről.
Kinyitottam az ajtót, és egy megtépázott fiú állt előttem, rettegő szemekkel, lihegve a futástól. Amikor meglátta az arcomat, mert ezek szerint nem sikerült eltüntetnem a sírás nyomait, még rémültebb arcot vágott.
- Mit keresel itt, Levi?!
